Szüleim


Félelmeim - avagy sokk-ok


  Alapvetően megfontolt, előrelátó nő voltam, vagyok. Aki ismer azt is tudja, hogy
vannak rejtett tartalékaim. A pénzt leszámítva.
De tudok még meglepetést okozni.

Ilyen, hogy - bár általában bátornak érzem magam - iszonyatosan félek a tűztől. De ugyan ki nem? Ám egy idő óta a földrengéstől is. Gondolom ez már sokkal értelmetlenebb dolog, hiszen semmiképpen sem tudjuk befolyásolni. Vagy megtörténik velünk is, vagy nem.
Mindenesetre ez irányú aggódásom akkor derült ki, amikor szüleimtől elköltöztünk saját lakásba. Hetedik emeletre.

1977-ben több kisebb földrengés is volt a környező országokban és hazánkban is.
Ekkor alakult ki az a szokásom, hogy az ilyen hírek után napokig felöltözve aludtam, hátha menekülni kell, és akkor ne már pizsamában!
Mindenkire gondoltam. Páromra és kisfiamra is. Ruhákból, konzervekből túlélő csomagokat készítettem. (Persze titokban..)
*
Már férjnél voltam, amikor édesapám vett egy kis - háromszögletű - telket a Diószegi úton. Úgy a hetvenes évek elején. Apuról tudva levő volt, hogy mindent maga csinált.
Az első kapavágástól a víkend-ház utolsó téglájáig. Szó szerint vehetjük még a téglát is, hiszen bontott anyagból készített mindent. A vizes blokktól kezdve a parkettáig. De mire kész lett a ház, a kert egyik szegletében a műhely, a tyúkól, a galambdúc, bizony senki nem mondta volna, hogy nem vadi új alapanyagokból dolgozott. (Még a másfél méterrel magasabb kertoldalt is egyedül "gyalulta" annak idején kétkezi munkával vízszintesre.)
Készített kerti kapát, asztalokat, ajtókat, s a kedvemért rácsokat az ablakokra.

Éppen ez az amiről írni szeretnék. Mert mi a kis ház - másfél szoba összkomfort, majdnem 35 négyzetméter, ami a hetvenes évek végén nagy szó volt! - elkészülte után minden nyáron ott töltöttük a szabadságunkat. Előbb csak a gyerekekkel, azután már a kutyáink, és a papagájaink is velünk tartottak. Mesés idők voltak azok egy városi család számára. Főleg a fiúknak és a kedvenceinknek.

De számomra csak a nappalok teltek felhőtlen boldogságban. Ahogy leszállt az est, és a kert egyik kerítése melletti öreg nyárfasor a legkisebb szellőre hangos zizegésbe, susogásba, nagyobbacska szélben már rémisztő zúgásba kezdett, rajtam úrrá lett a félsz. Állandóan betörők lépteinek zaját hallottam ki a falevelek zúgásából. Hiába volt a párom, és a gyerekeink részéről minden győzködés, én szinte egész éjjel az ablakokat, ajtókat lestem. Néha - ez akkor nagyon okos gondolatnak tűnt - bátran..kirontottam nagy zajjal a házból, a kutyákat is kiengedve. Mert azok bent aludtak az előszobában, hogy "kéznél" legyenek, ha meg kell bennünket védeni..
*
Az örökös félsz idővel egyre jobban befészkelte magát a kis házba, és sehogy sem akart tőlem megválni. Így kitaláltam, hogy kis baltát teszek a fekhelyem mellé. Erről természetesen nem világosítottam fel a családot. Legalábbis, amíg le nem buktam. Ez pedig elég soká következett be. Kábé a harmadik nyaralásunknál.
Így már néhány éjszakát nyugodtan át tudtam aludni. Amíg egy újabb gond nem merült fel.

Egyik éjjel felriadtam valami zajra. Már nyúltam volna a kis baltáért, amikor rádöbbentem,
hogy a párom szöszmötöl a konyhában. Ekkor hasított belém, hogy a sötétben - ami a kertségekben azt jelenti, hogy a beszűrődő alig közvilágítás arra sem elég, hogy az orrát meglássa az ember - akár a páromat is fejbe kólinthatom tévedésből.

Szóval a kis baltát idővel száműzni kell! - villant az agyamba. Valami más megoldásra van szükség. A rács tűnt a legjobbnak. Így kénytelen-kelletlen idővel apukámat is beavattam gondjaimba, aki végül is rászánta magát és saját kezűleg olyan rácsozattal látta el az ablakokat, hogy azt a jó Isten sem tudta volna egy könnyen leszerelni.

Sajnos nem maradt jobb kép a házról:

- és itt még egy ideiglenes garázs is bezavar a képbe -.

Sokat dolgozott Apukám..túl sokat..mégis vidám volt.

Anyu a fiúkkal.

Azt hihetnénk, hogy innentől felhőtlen volt minden éjszaka. Az is. Amikor nem borult be.
Ám az én fantáziám tovább működött. A következő évben már újabb tragédia bekövetkeztétől tartva riadtam fel éjszakánként.
Ez pedig a tűz volt.
A gázpalack, és a villámlás lett a potenciális gyilkos fegyver rám és családomra nézve. Mert mi történik, ha felrobban a gázpalack - amit ugyan minden nap hússzor megnéztem lefekvés előtt, hogy elzártam-e, és naponta szappanhabbal, hogy nem ereszt-e, de sosem lehet tudni..

Na és a villámok! Amiktől addig sosem féltem...
Mert, ha tűz ütne ki a becsapódó villámtól, az esetleg felrobbanó gázpalacktól?
Ha mindez éppen az egyetlen ki-bejárati ajtó környékén történne?
Akkor meg a rácsok miatt nem tudnánk kimenekülni....!
*
1997-ben - apu halála után - eladtuk a kertet. A szívem majd' meghasadt. De képtelen lettem volna a szép emlékek ellenére a szörnyű éjszakák miatt akár csak egyszer is ott aludni, mert ahogy telik az idő, a félelmeim száma sehogy sem akar csökkenni.

Most már állandóan attól félek, hogy pánik beteg leszek..... :)))

*













Kis gémeskutat is összeütött Papa az unokáknak..
és természetesen vizet is lehetett belőle nyerni. :)















Voltak galambok - és tyúkok - is a gyerekek örömére:



2012.01.16. 
Zsefy Zs.




Apu nagy családba született egy kis faluban. Csak felnőtt fejjel volt módja, hogy gépésztechnikus végzettséget szerezzen a Mechwart András Gépipari Technikumban. (Ekkor én úgy tizenegy éves lehettem.)

Előtte egy nagy vállalatnál - gyógyszergyárban -  volt esztergályos, lakatos, műszerész, finommechanikai, majd univerzális műszerész. A hetvenes években anyagbeszerző, majd anyaggazdálkodó, s nyugdíjba vonulása előtti évtizedben műszaki ellenőr egy (építési) beruházási vállalatnál. Precíz és maximalista volt. Állandóan továbbképezte magát.
(Ahol a műszaki berendezéseket -  gáz, víz, elektromos vezetékek, berendezések - ő vette át, ott mérget lehetett rá venni, hogy rendben van.)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése