Csöpi, Alíz, Mazsi és a kis szárnyasok

CSÖPI, A KIS RAVASZ

Csöpi, az imádott, néhai tacsink egyszer rosszul lépett a lépcsőn, és nem tudott lábra állni. Az orvos azt mondta nincs más alternatíva, műteni kell, mert ez ínszalag szakadás. A műtétet pedig csak Pesten
vállalják -akkor még igen -. Kocsink nem volt, vonattal nem lehetett volna utazni vele.  Amíg
szerveztük, hogy ki vinne el és mikor, teltek a napok, hetek, és a mi Csöpinket ölben vittük le a lépcsőn minden sétájára és hoztuk fel. Séta közben pedig szinte vonszolta magát kétségbeesésünket
növelendő...

Eltelt már több, mint egy hónap, mire összejött az utazáshoz és műtéthez az anyagi háttér. Az egyik kolléganőm pedig felajánlotta, hogy felvisz bennünket. A telefonos egyeztetés után úgy látszott,
hogy pár nap, és túl lesz a műtéten, amikor egy esti sétán a parkban fancsali pofival sántikálva meglátott tőle jó száz méterre egy macskát.
A férjem szerint, mert éppen ő volt a soros sétáltató, Csöpi, mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodott utána. A cica eltűnt, Csöpi befékezett és...észbe kapott: feltűnően szenvedve odavánszorgott a páromhoz..
Na, onnantól kezdve annyira a gyógyulás útjára tért, hogy egy héten belül kutya baja se volt.. :D


Szárnyas leckék
Rómeó és Júlia
(Fotó szárm. helye: http://indafoto.hu/csipcsup/image/435395-15e55fae)


Már régóta érlelődik bennem, hogy nem törődve a véleményekkel, mi szerint nem irodalom az, ami állatokról, s főleg kutyákról, macskákról szól, mégis rögzítem élményeimet.
Itt megtehetem, hiszen nem egy irodalmi portál felületén olvasgatsz, kedves Olvasó, hanem egy blogban. Ez nem jelenti azt, hogy nem törekszem minőségit alkotni, de nem kell tartanom néhány megrögzött állatgyűlölő véleményétől. Ha ilyen valaki ír mégis levelet hozzám, simán törlöm..


Világ életemben imádtam az állatokat. Lett légyen az kutya, macska, gyík, béka, ló, tehén - mert mi gyerekkorunkban, nagyszüleimnél mindig így hívtuk a Riskát -, bármi.  Ezt a jó tulajdonságomat máig megőriztem. A családom szerint - akik hasonló tulajdonságokkal bírnak - szerencsére.
 Legfeljebb néhány rovart, bogarat nem kedvelek. A csótányt - mivel volt szerencsém annak idején panel lakásunkban találkozni vele - kifejezetten gyűlölöm. Attól idegrohamok kerülgettek. Ma már ilyen veszély nem fenyeget, mert sikerült anno kiirtani, és már nem abban a lakásban élünk.                                                  

        Még  azt hiszem 1984-et írtunk, amikor négyfős családom egy Mihály napi kirándulás során két fővel gyarapodott. Két hullámos papagájjal. Gyurival - zömében zöld színű tollakkal ékeskedett -, és a tiszta citromsárgában  pompázó Zsuzsival .

 Édes pofák voltak.
Nem telt bele pár hét, olyan nagy barátságot kötöttek egymással, hogy idővel szerelembe csapott át. Éveken keresztül éltek így körünkben, míg vonzódásuknak egyik évben - úgy nyolcvannyolcban -  meg is lett az eredménye. Majd kb fél év múlva ismét.  Zsuzsika 10-12 tojást rakott a keltetőodúba.
Sajnos nem maradt minden fióka életben. De közülük  mindkét alkalommal hat-nyolc olyan gyönyörű egyeddé fejlődött, hogy nem volt nehéz számukra gazdát találni.

Annál nehezebb és zajosabb volt a nevelkedésüket elszenvedni. Ahogy kibújtak a tojásból, a la nature csupaszon, kis elesett csúnyaságok voltak. Mégis olyan igazi,  szeretetre méltó csodabogarak.

Zsuzsi és Gyuri nagyon jó szülőknek bizonyultak.
Nem úgy, mint a gazdi.
Miután a kis pöttömök odáig fejlődtek, hogy néhány tollpihe is megjelent rajtuk -  többnyire még piszkos fehérek, vagy szürkék - a kis csúnyaságok igazán randa egyéniséggé váltak.
Ám a  küllemükkel még meg is barátkoztunk, hiszen olyan elesett volt mind. Csakhogy az idő múltával már nem csak az örökké éhes kis csapat fülsiketítő csipogását kellett hallgatni éjjel-nappal, de rá kellett - legalább éjszaka - segíteni a repülési gyakorlatokra is.

Nem hiszem, hogy el tudod képzelni kedves Olvasó, amikor nyolc órai munka, több órás háztartási teendők elvégzése, családi programok, közös lecketanulások  mellett a kis házi kedvenceket nemcsak tiszta kalitkával, és finom magokkal kell ellátnod, de ha nem akarsz megőrülni az éktelen sipítozástól, akkor heteken át majd' minden negyed órában a keltető rúdjára kimerészkedett, s a kalitka aljára lepotyogó fiókákat is vissza kell rakosgatni az odújukba.

Mindezt teszed annak tudatában, hogy negyedórán belül újra kiállnak a röptetőrúdra, meglengetik idétlenkedve alig pelyhes szárnyukat, és zsupsz ismét lent landolnak. Ott azután kétségbeesve kiabálnak, hogy ugyan tegye már vissza őket valaki, hogy kezdődhessen minden elölről...

De azért nem kell sajnálni bennünket! Igazán annyi örömöt hoztak az életünkbe, hogy elfelejti idővel az ember a mindennapos porszívózás fáradalmait is.
*

Nyolcvannyolc nyarán három hétre, szokásunkhoz híven, szüleim víkend telkére mentünk kipihenni az elmúlt félév fáradalmait.
Akkor még nem volt kocsink. (Később sem...csak Trabant...)
Így taxival oldottuk meg a költözést. Mert az már az volt. Két felnőttnek, két lurkónak a ruháin, utóbbiak néhány játékán, könyvén kívül, tartós és nem tartós élelmiszereket, edényeket is vittünk magunkkal. Ezekenfelül két kalitkát. Egyikben Gyuri és Zsuzsi papagájjal, a másikban az akkor már gyönyörűen kifejlődött, kb két-három hónapos nyolc fiókával.
Látni kellett volna a taxis arcát, amikor a millió cuccot bepakolta a csomagtartóba, s mi ártatlan arccal varázsoltuk elő a kocsi mellől a madársereget, és foglaltuk el nem éppen ennyi utasra tervezett üléseinket!
Az biztos, hogy minden négyzetcentimétert kihasználtunk.

Sajnos a kirándulásunk Gyuri elvesztésével zárult.
Egyik nap a kertben egy óvatlan pillanatban a rosszul bezárt kalitkaajtót kinyitotta, és hangos csivitelés közepette örökre elhagyott bennünket, mindőnk nagy bánatára.
Nem is volt addig nyugalom, amíg a nyaralás befejezése utáni napon nem vettünk azonnal egy kék hullámos fiút. Kisebbik fiam szerint Zsuzsi bele is halt volna a magányba.
Hát egy darabig még nem hiszem, mert beletelt egy jó pár hétbe, mire minden fiókájának sikerült gazdát keríteni. Addig se Zsuzsi, se mi nem unatkoztunk.

De még ennél is izgalmasabb lett az életünk, amikor bemasírozott  kilencedik emeleti lakásunkba kisebbik fiunk társaságában Csöpike, a ravasz tacsi.
Ez egy külön fejezetet érdemel, de el kell mondjam, hogy 1989. igazán fordulópont volt az életünkben. Akkor dőlt el, hogy minden korábbi tiltakozásunk ellenére a legvalószínűbb, hogy valamilyen állattal - kutyával, s akkor még elképzelhetetlennek  tűnő  gondolat volt az, hogy esetleg valaha még macskával is - meg fogjuk osztani hátralevő évtizedeinket.
De az egyetlen  dolog - ami a későbbiekben be is bizonyosodott -, amivel mégis csak le lehetett bennünket venni a lábunkról az az elhagyott, segítségre szoruló állatok voltak.

Így kezdődhetett egy újabb fejezet az életünkben, nyolcvankilenc augusztus 19-én.


Kép: saját: Csöpike

2011. júl. 8.
  
*
Kutyapóráz

Már megint porszívózok - dohogtam magamban - ahelyett, hogy elnyúlnék a tévé előtt, vagy kint bóklásznék az illatozó hársfák alatt, vagy éppen egy jó könyvvel ütném agyon az időt!
Na, de én már legalább huszonöt éve mindennap ezt csinálom. Ha esett, ha fújt, ha dolgozni mentem, ha beteg voltam mindennapos dolog volt a tollpihék, szőrcsomók felporszívózása. S nem változott ez azóta sem.
Nálunk ugyanis ősidők óta voltak papagájok, kutyák, cicák. Na nem mind egyszerre!
Mentettünk már meg parkban "felejtett" törött páncélú mocsári teknőst, amit azután az állatkertnek adtunk "utógondozásra". Találtunk már késő este egy belvárosi pinceablakban jól fejlett sünikét is. Őt másnap egy nyugalmas erdőszélen engedtük útjára.
De volt időszak, hogy nyári szabadságra, a hétvégi házba két kutyával, egy pár hullámos papagájjal, azok hat fiókájával költöztünk ki. A taxis arcát - aki szállított bennünket - látni kellett volna! Azóta is hálával gondolok rá, hogy vállalta a fuvart...

A papagájok a kisebbik fiam "szerzeményei" voltak. Még csak két éves volt, amikor - teljesen cél nélkül, s gyanútlanul - kimentünk a Mihály-napi vásárra.
Őkelme ott választott ki - vagy inkább sírt ki - egy sárga, hullámos papagájt "magának". S, ahogy sejtettem, nem tettünk meg öt lépést sem, fordulhattunk vissza Zsuzsi papagáj párjáért. Elvégre - kicsi fiam szerint -" nagyon boldogtalan lenne Zsuzsika egyedül". S a nyomaték kedvéért "bizonytalan ideig is elhúzódhat" hisztit vágott le.
S micsoda ember az, aki hagyja szegény kis fiacskáját szenvedni?
S micsoda ember az aki hagyná, hogy eleméssze magát ez a kis pihés teremtény?
Mi bizony nem ilyen emberek vagyunk!
Amúgy is, ahol egy madárka pelyhez, tollaz, kajabál reggelente a kalitkában ott már a másik fel se tűnik...
Ez persze mindaddig igaz lehet, amíg annyira egymásba nem szerelmesednek, hogy évente kétszer is hat-nyolc fiókával nem növelik családunk eltartásra szoruló tagjainak létszámát!
Az viszont már komoly kihívás neurológiai szempontból! Az, hogy eteted őket, takarítasz utánuk a legkisebb gond. Az, amikor a kikelt, életben maradt hat- hét kopasz kis fióka egész álló nap, s ráadásul még éjszaka is egyfolytában kajáért csipog, na az a kihívás!
Mit csipog, rikácsol, s emellett a családnak másnap reggel iskolába, munkába kell menni..!
De a feketeleves csak ezután következik : a fióka totyogó tanóra, ami a nap huszonnégy órájára értendő. Ennek a lényege, hogy ezek a kis imitt-amott pihés kis furcsaságok a keltető rúdjára felkapaszkodnak, majd lepottyannak . Kapaszkodás, pottyanás. Kapaszkodás, sipítozás, pottyanás. Egész nap, napokon át. Ezután következik a röpbölcsi. Hasonló kivitelezéssel és sikerrel, de sokkal nagyobb öntudattal, elszántsággal. Ekkor már, ha az ülőfára nem tudtak visszarepülni, kapaszkodni addig rikácsoltak míg fel nem raktam őket.
S ahogy az ülőfán voltak egy perc sem telt el már újabb röpp-próbába kezdtek ! S ez eltartott pár napig! Ha belegondolok a fiaimhoz csecsemőkorukban sem kellett ennyiszer felkelnem. Pedig ők sem voltak éppen mormoták...

Még javában élveztük a szerelmes Zsuzsika, és Gyurika tollas, csivitelős hétköznapjait - a gyönyörű gyerekeiket mind
elajándékoztuk - amikor újabb családtaggal gyarapodtunk.
Úgy május vége lehetett, harmadikos Peti fiam lent biciklizett a kis barátaival. Én nyugodtan tettem-vettem a lakásban, hiszen mindig meg lehetett bízni benne. Elmondta hova, kivel megy, mikor jön, ec.
( Azért persze mindig, s mindenért izgultam , s izgulok érte, s a tesójáért. Ez már csak így van "anyáéknál".)
Nos, minden ment a maga útján, amikor csörrent a zárban a kulcs, s én szokás szerint pattantam az előszobába fogadni a kicsi fiamat.

A látvány mellbevágó volt.
Elől egy bicikli, valahol annak közepe táján egy szőkeség, s a szőkeség bokája magasságában négy görbe láb, s kicsit feljebb vidám, barna szempár.
-Úristen! Csak nem kutya?! Nem megmondtam, hogy lakásba nem való kutya! Nem meséltem elégszer, hogy milyen fájdalmas volt amikor Mazsi kutyánk meghalt.! Nem akarom, hogy átéljétek azt az érzést Ti is!
-De anyu! Én nem akartam, hogy feljöjjön! Csak bicikliztem, s egyszer csak utánam szaladt. A lépcsőházba is magától jött! Csak a liftbe kellett betenni...
Erre már nem lehetett mit válaszolni. Hiszen csak a liftbe kellett betenni.. Világos, hogy a kutyus mindent szabad akaratából cselekedett.
Így azután természetes volt, hogy a kutya döntését nem bíráljuk fölül..
Peti fiam Csöpi névre keresztelte újdonsült keverék, de tacskó kutyáját. Mondanom se kell, hogy Csöpike lett a család kedvence. Imádni való házörző, társ, játszótárs volt a tacskókra jellemző fifikával, "rosszasággal", kimondhatatlan nagy szeretetével, ragaszkodásával!

Addig se volt, onnantól kezdve pláne nem volt unalmas, egyhangú az élet! Egészségünk megóvásában is tevőlegesen részt vállalt Csöpike. A mindennapi három- négyszeri sétáltatásból ugyanis mindenkinek kijutott. A séta pedig csak jót tesz testünknek, szellemünknek..
Egy ilyen délutáni sétáltatás idejét, - amikor éppen Peti fiam volt soros - gondoltam hasznosan töltöm ki. Aznap - éppen szombat délután volt - még a hétvégi "főzőcske,de okosan" műsor gyakorlásán túl semmire nem volt időm.

Így amikor kisfiam bejelentette, hogy két kis barátjával megsétáltatják Csöpikét, én önző módon egyből a porszívózásra gondoltam.
Nem is baj, ha nincs itthon Csöpi, legalább az utolsó kutyaszőrt, s papagájtollat is feltakaríthatom. Ez persze tudtam, hogy hiú ábránd, na de megér egy próbát.

Gyanútlanul, s jókedvűen kezdtem a porszívózáshoz. Ahogy körbejártam az étkező asztalt, kicsit megszédültem. - Ez nem lehet igaz ! De akkor hol a póráz?
Odarohantam a kilencedik emeleti lakásunk ablakához, s lenéztem. S mit láttam?!
A szombat délutáni sétálós, biciklizős emberek között három jókedvűen dumcsizó kis srác tartott a játszótér felé. A középső kisfiú úgy magyarázott, hogy közben a kezében lévő pórázt is körbe-körbe lengette..

-Peti!- kiáltok le az ablakból. - A kutya itthon maradt!
A három gyerek fel, a járókelők pedig a gyerekekre néztek.
Én nem hallottam, csak láttam, hogy a járókelők, s a haverek Petivel együtt majd felbuktak a nevetéstől. Mit mondjak? Én is.

Azóta is, ha kutyát megyünk sétáltatni gyakran eszünkbe jut, hogy vigyük a kutyát is vagy elég csak a póráz..?


2009. augusztus 10.

Zsefy Zsanett

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése