2016. augusztus 18., csütörtök

Időskorban a négy évszak

/Okok a begubózásra avagy a hipochonder logikája/

Nyáron

- Nem megyek ki mert, ha hőgutát kapok  kórházba kerülök. Ott meg még ventilátor sincs.

Ősszel

- Nem megyek ki, mert a szakadó esőben, ha elázom tüdőgyulladást kaphatok, ami az én koromban már végzetes lehet.

Télen

- Nem megyek ki, mert a jégen, ha megcsúszok combnyaktörésem lehet.

Tavasszal

- Nem megyek ki, mert ha eddig nem mentem ki, akkor most is inkább vigyázok magamra.


...és a lakásban látszólag minden ok nélkül mégis jobblétre szenderül. Érthető. Hisz az jobb lét...

2016. augusztus 12., péntek

Visszaszámlálás...(?)


Valamikor azt mondtam/kívántam, hogy még addig éljek, amíg az utolsó tappancsosom él. Mert kire hagyjam bármelyiket is? A gyerekeknek van és lesz dolguk, bajuk. Én fogadtam be mindet, így az én felelősségem is gondoskodni róluk életük végéig. És itt a "végéig" egy elképzelhetetlen távoli jövő volt bennem. Egy hihetetlen pillanat, ami talán sosem jön el, vagy ha igen az minimum húsz évet jelent mindegyik tappancsos életében. Ha e szerint gondolkodtam, akkor a legutoljára befogadott  - 2007-ben 2 napos korában  lett az életünk része, -  akkor 2027-ig is élhet velünk, ha minden klappol. És miért ne? Mindent megtettem, teszek mindegyikőjükért. A kutyusunkat két éven át szúrtam reggel este inzulinnal, gyógyszereztem napi kétszer, az előző műtéteket, gyógykezeléseket is mind becsülettel végig csináltuk. Már 2013-ban öregnek titulálták az orvosok, én meg dühöngtem.
Csak 12 éves kutya! Nincs elhanyagolva. Imádjuk. Imád bennünket. Áldott jó természetével képtelenség, hogy ne éljen 18-20 évig is.
Nem élt. Elment 2016. májusában és én is vele. Azaz csak az a részem, ami Béci cicám 2014-es és Micó cicám  2015-ös távozása után megmaradt belőlem. Minden tappancsos távozása után úgy érzem, hogy az én időm is lejár. Itt azután kár lenne belekeverni családot, gyereket, unokát, barátot és akár a fél világot.
Mindegyikhez más erők kötnek, mindegyik más erővel kötődik és tart meg még. Bécibe, Micóba, Dettibe belehaltam. Ez látszólag más volt mint Mazsi kutyám 1977-es vagy a négy hónapos Frici cicám 2003-as elvesztése. Azok után az évtizedek sem hoztak enyhülést, de tartani kellett magamat. Mert ott volt a fiam és később a másik kisfiam, a párom, a drága jó szüleim és a barátok, a munka....és sorolhatnám.
Ma már rövidebb az előbbi felsorolás. Hiányzik belőle a drága anyukám, apukám, szeretett anyósom, apósom, rokonaim, sok kollégám, kolléganőm, a munkahelyem  s a munkám, az egészség, a vidámság és lassacskán a remény...vagy talán csak a cél...


A csipet-csapatunk tappancsos angyalai már: Detti kutyus, Béci cicus (zöld szatyorban), Fickó a kis szuka (az erkély korláton pihenve), és Micó cica, aki imádott engem és így várt minden alkalommal az előszobában. A 3. emeleten lévő otthonunkban már akkor az előszobába rohant, amikor én még csak beléptem az utcáról a lépcsőházba.