2015. július 25., szombat

Rosszcsont kutyák, macskák

Olyanok, mint a kis gyerekek...   Kinövik! Addig pedig türelem és szeretet kell. Én végig csináltam négy kutyussal az életem folyamán. Minden károkozáson túl lehet lépni - természetesen nem a másoknak okozottakról beszélek, de azok kivédhetők..-. Tucat bútor, ágynemű-garnitúra, kábel, stb szenvedte meg őket. .... de ezek mind pótolhatók, vagy elhanyagolhatók, ellentétben azzal a szeretettel, amit tőlük kaptam/kaptunk...Ha fiatalabb lennék újra befogadnék egy rosszcsontot...  



2015.07.25.

Detti, Béci
 Nóci
 Roxi, Fickó, Micó
 Nóci
 Béci
 Micó
 Béci
 
Detti

2015. július 7., kedd

Pánik

- Jesszusom! Én megint infarktust kapok!-kiáltottam a páromnak, aki éppen a vacsora utáni utánit fejezte be. Az utolsó korty tejet is nyugodtan lenyelte, majd megkérdezte:
- Miért is?
- Ugyanúgy elhomályosodott előttem minden, mint mielőtt infarktusom lett. Igaz most csak a képernyőt nem látom rendesen, pedig már háromszor is megtöröltem a szemüvegemet.

  Erre már a zuram is letette a tejes csuprot, s kicsit hitetlenkedő ábrázatát igyekezett együttérzőbe átrendezni és elindult az étkezőből a nappaliba.
Félúton találkoztunk éppen, s én tovább törölgetve a szemüveget eléggé ijedt hangon ismételgettem, hogy hidd el, a szöveget nem látom rendesen! Nézd már meg te is a monitoromat!

- Ami azt illeti, nem valami éles a kép - állapította meg, de a hangjából semmi részvét nem érződött ki. (Lehet csak jól titkolta.) Majd rám nézett és megkérdezte:
- Véletlenül nem az én szemüvegemet tetted fel?
- De - állapítottam meg megkönnyebbülve és felszabadultan.

Az ezt követő kirobbanó nevetésünktől a kutya és a macskák kétségbeesve ugráltak körül bennünket.
Egyem a szívüket! Nincsenek hozzászokva a hangos szóhoz, kacagáshoz.
De túlélték. Ők is.
:)))


2015.01.08.

Portré - ha kevés fotód van a gépeden

Riporter: Hogyan mutatná be magát, ha csak egy fotója lenne?
Riportalany: Hogy hogyan nőttem fel? Így:

FELNŐTTEM

Az otthon melege


Nekem az otthon mindig a biztonságot jelentette. Nyugalmat árasztott, és Anyu nevetése jókedvet.
Felnőtt fejjel is, ha gondjaim voltak: egy telefon haza...és máris könnyebb volt az élet. Én sosem tudtam eddig - legalábbis szerintem - úgy "vigasztalni", erőt adni másoknak, ahogy a Szüleim tették.


2014. november 4.

Voltak rendes buszvezetők


Még aktív dolgozó voltam. Úgy 2004-2005 körül történt meg velem.
A szokáshoz híven annyi munkám volt, hogy ismét tízóráztam. A labor, ahol egyedül dolgoztam, légkondicionált helyiség volt, de az épületből kilépve még este hat után is mellbe vágó volt a nyári hőség. A dolgozóknak rendszeresített járatok már négy után elmentek. Így a portától nagyjából egy kilométernyi utat rohantam végig gyalog, hogy elérjem a Klinika elől induló buszjáratot, amivel végre hazajuthatok, s folytathatom majd a "semmittevést".
De hiába volt minden igyekezet. Ahogy a Pallagi útról a Klinika sarkához értem,és megindultam az út másik oldalára a megállóhoz, láttam, hogy éppen kifordul onnan a buszom. Abban a percben úgy éreztem, hogy rám szakadt az ég. Hogy ott helyben leülök és sírva fakadok. Már akkoriban is vacakolt a lábam. Állandóan begörcsölt, ha gyorsabban mentem.
A lényeg, hogy a járdára már fel sem léptem. Csak mentem könnybe lábadt szemmel szembe a busszal az úttest szélén. De már nem is néztem a járgányra.

Körülbelül ötven méterre volt a busz a megállótól, amikor mellém érve megállt és a sofőr kinyitotta az ajtót. (Mondanom se kell, hogy szabálytalan volt, amit tett..)
Alig mertem elhinni, hogy miattam állt meg.
Felszálltam. Zavaromban a meglepetéstől és a hálától többször is elrebegtem, hogy köszönöm. Azután a sofőr mögötti ülésre lerogyva elbőgtem magam.

Ilyen emberek is vannak.
De ezt a sajtó akár úgy is tálalhatta volna - mert hír értéke csak úgy lett volna -,  hogy "szabálytalankodott a busz vezetője. Az utasok joggal háborogtak..."

Nekem szerencsém volt. Hír nem lett belőle és az utasok nem háborogtak.


2014.10.17.

Galambpiszok


A fővárosban - olvasom - igencsak elszaporodtak a galambok.  Nálunk viszont alig látni. A főtéren például  betiltották az etetésüket. A verebek sem csapatokban ugrálnak körülöttünk, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt.
Mondják: nem városba valók..
Hja..a veréb a kertekbe, földekre sem való, a varjak sem, és sorolhatnám. Hallottam - és egyszer szemtanúja voltam, csak én kis naiv, azt hittem véletlen -, hogy van aki arra szakosodott, hogy azt a pár -tíz-tizenöt éppen eleséget, vizet keresgélő - galambot úgy írtja, hogy padlógázzal közéjük hajt, és láttam, hogy nem eredménytelenül. Négy-öt alkalommal is telibe kapott egyet-egyet.
Vagyunk egy páran, akik magokat, kánikulában vizet teszünk ki szegényeknek.  A galambok is hozzátartoznak életünkhöz, ahogy a verebek - azok is fogynak -, rigók, cinkék, fecskék. Ez utóbbiak  szintén "kihaló" félben vannak a városban, mert leverik a fészküket, szintén olyan indokkal, hogy piszkolnak.
Akkor szerintem burában kellene élni. Ott nincs madárpiszok, száraz falevél, részegek piszka, hányása.
Mégsem irtjuk az utóbbiakat miatta...


2014.03.27.
Ezek még itt megúszták ...azóta ki tudja...?!
Naponta mésszel "titkolt" mocsok az átjáróban...
nem a galambok hányják és/vagy csinálják össze....

Vannak nagyonbetegek


(Valahová a FB-ra válaszoltam)


Azon izgulunk, hogy egy házától ma megfosztott cica - ha bent rekedt a padláson, - akkor ki tudjon szabadulni, mivel a két cserépnyi nyílást a tetőn ma becsinálták. A házikót ennek a félév körüli cicának egy macskabarát tette fel egy széles téglakerítés tetejére, hogy télen ne fagyjon meg. De itt a macskagyűlölők mindenhonnan kiűzik/kiűzték azt a pár még élő, és ivartalanított cicát, akik még megmaradtak. Igaz azok is csak enni járnak erre a részre, azután mind megy haza. Mert a gyanú szerint házaktól jönnek. Ám a személyeskedés, a személyes ellenszenv a macskák miatt és azok okán teljesen elhatalmasodott.

Nincs az az Isten, aki ezeket meggyőzhetné...szerintük a kocsikat összekarmolják...akinek van, s volt macskája, az tudja, hogy mekkora butaságot állítanak. Akkor eleve nem lenne a kertes házakban egy cica sem, hiszen sokaknak van autója, de nem feltétlen van garázsa. A kertes házak tulajdonosainak a kocsiját az udvarukban miért nem karmolják össze? Mert a szabadban macska nem - vagy igen-igen ritka esetben! - kapaszkodik fémbe, kemény felületbe, műanyagba. A karmát a fa kérgén koptatja. Ezért ajánlják a kaparófát lakásba is. (Ott ugyanis valóban megkapargathatja a fa bútorok felületét, vagy a puha szövetet, kárpitot, ha nincs kaparófájuk.)
Visszatérve a házikóhoz....A környéken lakók szerint azt az udvart bérli, és azt másoknak gépkocsiparkolónak kiadja az az egyén, aki elbontatta és  még vissza sem akarta adni a házikót a tulajdonosának.
Hosszú - kemény - vita után végül sikerült meggyőzni, hogy az a készítő tulajdona.

Ez volt, ilyen volt a kis házikó, amit egy romos kerítés tetejére, lombok takarásába tett fel egy jótevő. De szúrta a szemét egyeseknek... :( 

Ui.: A cicát befogta a cicaház készítője és örökbe fogadta. Gyönyörú macska lett belőle. Sokszor lehet látni, amikor a szoba ablakában üldögélve nézeget. De a cica anyját - a szépséges "hosszú szőrűt" - eltökítették ezek a nagyonbetegek. :(((



2013.11.08-i jegyzet. 

...és mi nem lettem


Nem lettem orvos..nem is annyira akartam, csak - ha jól belegondolok - meg akartam felelni szüleim elvárásának, nem lettem tanár, mert azt viszont ellenezték, nem lettem hegedűművész, mert hiába gyakoroltam sem kedvem, sem tehetségem nem volt hozzá, nem lettem festő, mert nem telt a taníttatásra, balerina is szívesen lettem volna, de a szívem miatt még tornáznom sem volt szabad - de otthon annál többet, tükör előtt is .. :) , és hiába voltam mindig jeles mindenből, és végeztem gimi után vegyésztechnikumot, a kémiát sosem szerettem igazán, mégis vegyésztechnikus lettem ..és..megszerettem. :) .
És ez a lényeg. Szeresd, amit csinálsz!


2013.07.05.

Kardiológiai kontroll...


Hétfő.
Meleg. De nem testet-lelket romboló.

Ülök az Auguszta parkjában árnyat adó fák lombja alatt. Még a hársfák megőriztek egy leheletnyit az illatukból. Madarak csiripelnek, feketerigó kutakodik eleség után. Néha egy-egy szellő fut végig a parkon, én pedig a várakozás óráit ebben a szinte idillikus környezetben töltöm. Ha nem tudnám, hogy a Klinika területén vagyok, azt hihetném, hogy egy kellemes nagyerdei kiruccanáson pihentem meg a padon, kezemben mobilommal. Ez utóbbi csak azért fontos, mert ezen bukott meg egy nem mindennapi pillanat...

Szóval nézegetem a mobilt. Hány óra, mennyit vártam eddig, hívtak-e? Mivel halkra szoktam állítani a csengőhangokat, így gyakran megesik, hogy akaratlanul nem fogadok egy-egy hívást.

Ahogy a kijelzőt böngészgettem egyszer csak észrevettem, hogy jobb felől bekúszik a látóterembe egy kép: tündéri, fiatal, vörös mókus személyében. Szépen elém "totyogott", a bal lábamtól úgy tíz-húsz centire megállt, kíváncsian és nyugodtan rám nézett, majd jobbra, a járdán át, a füves, fás parkba el...

Akkor esett le, hogy: fotó! Felálltam, hátha még nem késő és felbukkan valahol. De mire megtaláltam a telefonomon a fényképezőgép-üzemmódot valószínű, hogy a park másik végében szerzett pár örömteli percet valakinek.

Elszalasztottam ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Így csak egy netes fotóval tudom illusztrálni azt az élményt, ami annyira kedves és mondhatni - lehet az én idétlenkedésem miatt is - feledhetetlen marad.
Zsefy 


2015.07.05.